Bánd anno 1868

Hogy milyen volt községünk a múlt század végén, arról Jancsik Ede Dunántúli tájrajzok című munkájában (Pákh Albert: A magyar ember könyvtára 3. kötet) írt 1868-ban. A mű amolyan csalogató lehetett az akkor nyiladozó turistakedv élénkítésére a térségben. Le akart számolni azzal az előítélettel, miszerint a Bakony csakis betyárok búvóhelyeként szerepelhet a köztudatban. Bánd kapcsán először a szép házakat említi: „...a 700-ra menő német lakosságnak szép házsorai gerjesztenek figyelmet, mi e tájban – a hegyvölgy miatt is valódi ritkaság.” Aztán a lakosok mindennapi tevékenységéről ír: „A lakosok az erdei és mezei munkán kívül a gyümölcstenyésztést űzik.” Az oktatást is említi: „Elemi iskolájok 100 tanulót számlál – kik közül többen felsőbb tanintézetbe is lépnek.” Dicsérő szavakkal említi példaként erre községünk nagy szülöttjét, Schröck Somhegyi Ferencet, majd így fogalmaz: „nemzetiségi (értsd: nemzeti) lelkesedés nemcsak Árpád vérből csergedez, a honfiui érzelem nincs épen nyelvhez, eredethez kötve... a hazafiság szent fogalma a nemzet és hon dicső múltja és jövője iránti lelkesedésből... fakad. Hisz azt, kinek erényeit, sok jeles tulajdonát (értsd: tulajdonságát) közelebbről ismerjük, kinek jótéteményeit születésünk első perczétől élvezzük, aziránt lehetetlen kegyelettel nem viseltetnünk – azért lehetetlen nem lelkesednünk – élnünk, halnunk.” Megszívlelendők az író szavai abban a légkörben, melyben a külföldi sajtó a magyarságot nemzetiségellenes, nacionalista és soviniszta jelzőkkel illette. Büszkék lehetünk rá, hogy egy idegen már a múlt században ilyen elismeréssel írt Bándról és az ott lakó emberekről. Remélhetőleg a jövő utazója sem fog másképp nyilatkozni.