Szokások, hagyományok

 

Szokások, hagyományok az egyházi év jeles időpontjaira

(Forrás: BÁND, KÖZSÉG A SÉD VÖLGYÉBEN – szerkesztette: Krein Péter)

A XVIII. században a községbe érkező németek másik kultúrát, szakrális hagyományt hoztak magukkal. Ez részben feledésbe merült, vagy asszimilálódott, részben összefonódott a magyar kultúrával, részben pedig tovább él. Az emberek mindennapi életét, gondolkodásmódját, ünnepeit a vallásosság határozta meg, illetve jellemezte, amit az óhazából hoztak a csaknem kizárólagosan római katolikus betelepülők. A hitélet skálája széles volt, a mai értelemben vett vallásosságtól a szigorú önmegtagadáson át a bigottságig, sőt a babonákig terjedt, helyenként összemosva a babonaságot az imádsággal. A második világháború, a kiűzetés és a későbbi politikai megrázkódtatások óriási törést okoztak az addig saját, szigorú normái szerint élő közösség életében.
Csaknem 250 mozgalmas év telt el a betelepülés óta, a 8. generáció tapossa most az ősi földet. Mitől volt mozgalmas az elmúlt idő? Járványok, kivándorlás Amerikába, háborúk, kiűzetés, téeszesítés. A felsorolás általános, nem szerepel benne egy-egy család egyéni erőfeszítése, vagy adott esetben tragédiája. Minden csapás után újra talpra tudtak állni, fennmaradtak. Köszönhették ezt elsősorban Istenbe vetett hitüknek, és annak, hogy hittek egymásban és önmagukban. Mindennapjaikat szerény, igénytelen életmód, kitartás és szorgalom jellemezte. Nyitottak és segítőkészek voltak egymás felé. Tudtak szívből vigadni és gyászolni, ünnepelni és imádkozni. Gazdag örökséget hagytak utódaikra, mellyel annak idején nehéz hétköznapjaikat tették színessé, elevenné. Ezekből nyújtunk most át egy csokorravalót.

 

Advent

„Az adventi időszak, a karácsonyt megelőző négy hét az előkészület, a várakozás, reménykedés ideje, amelyet régebben böjttel is megszenteltek... A hívek a hajnali sötétben várják a napfényt, a Messiást, mint hajdan a próféták.” – írja Bálint Sándor Karácsony, húsvét, pünkösd című könyvében. Bándon a hajnali templomi ájtatosságnak ugyanilyen szimbolikus jelentősége volt. A magyar egyházi nyelvben említett hajnali mise, az úgynevezett roráté megfelelőjét a községben is megtartották. A németes kiejtés szerint, fonetikusan „Árádi”-ként említett szertartást – nem lévén Bándnak önálló plébániája – hetente csak egy-két alkalommal tartotta pap. A többi napon a mindenkori kántor-tanító vezette az istentiszteletet. Ilyenkor az adventi rózsafüzért imádkozták, és adventi énekeket énekeltek. A község utolsó kántor-tanítóját, Molnár Józsefet – aki népművelőként is mély nyomokat hagyott a falu kulturális arculatán – 1950-ben az akkori közösségromboló kultúrpolitikai kurzus keretében eltávolították. Ezzel abbamaradtak a korábbi templomi ájtatosságok, helyükbe lépett a hajdani adventi rózsafüzér, amelyet a családok még felkelés előtt elimádkoztak.

 

Mikulás - Niklo - december 6.

Advent idejére esik Miklós napja, a közkedvelt Mikulás. Ezzel kapcsolatban nehéz Bándra értelmezni azt a megállapítását, amely szerint a Mikulás mai hiedelemvilága hazánkban alig több másfélszáz esztendősnél. Nem világos ugyanis, hogy az itt élők az ünnepelt szent tiszteletét az óhazából (a Rajna vidékéről, ahol mindig különösen kedvelt volt) hozták-e, vagy a magyarságtól tanulták el. Niklo-nak nevezték, krampusszal kettesben járták a házakat, az ablak alatt lánccsörgetéssel ijesztgették a csintalan gyerekeket. A jóságos Niklo ajándéka jóval szerényebb volt a mainál: aszalt gyümölcs, alma, dió volt általában a csomag tartalma.
A karácsony előtti heteket a gyerekeknél különös várakozás töltötte ki. Ha piros volt a naplemente, akkor azt mondták – és hitték is – hogy az angyalkák karácsonyi finomságot sütnek. Esténként pedig azzal intették őket, hogy a Christ-Kindl járja a vidéket, be-benéz az ablakon, hallgatózik, szépen imádkoznak, szót fogadnak-e a gyerekek.

 

Luca nap - Luza Tag - december 13.

Az advent további jeles napja december 13. Luca. Bándon is ismert volt a Luca napi dologtiltás. Nem volt szabad varrni, mert akkor nem tojnak a tyúkok, „a háziasszony bevarrja a tojónyílást” („die Hausfrau flickt den Oasch zu”). Ezen a napon háromszor kellett a tyúkokat szekérabroncsban etetni, hogy egész évben együtt maradjanak, ne kószáljanak el, hisz régen nem volt sem kapu, sem kerítés a ház körül. Ha Luca napján először asszony jött a házhoz, az szerencsétlenséget jelentett. Ezért előfordult, hogy a háziasszony valamilyen ürüggyel férfit küldött maga előtt a szomszédba, mielőtt átment volna.
A Luca székéről Bándon a következő változat élt. Egy legény Luca széket készített 13 nap alatt, 13 féle fából. Éjféli misére magával vitte, ráállt, és látta a falu összes boszorkányát, amint háttal ültek az oltárnak. A mise végén menekülnie kellett, mert észrevették, és üldözőbe vették. Szerencséjére, valami szentelt dolog („etwas Gewichenes”) volt nála. Amikor hazaért, még hangokat hallott: „Dein Glück ist, daß du etwas bei dir hast, das stärker ist als wir” („Szerencséd, hogy olyasmi van nálad, ami erősebb nálunk”) – így menekült meg.

 

Szálláskeresés - Herbergsuchen - december 15.

A bándi variáció származási helyéről megbízható adatunk nincs, egyes kutatások szerint maga a szokás osztrák eredetű. Csak annyi biztos, hogy a mai 70 évesek még kisgyermekként anyjukat, nagyanyjukat elkísérhették erre a kilenc napos ájtatosságra, amelyet a 70-es évek végéig folyamatosan megtartottak. A szokást mintegy másfél évtizedes kihagyás után a 90-es évek elején újraélesztették. A szerepjátékot régen az idős nénik olvasták fel. A lényeg akkor az volt, mint ma: a bekeretezett szentképet, mely a Szent Családot ábrázolja, minden este más házhoz vitték, ahova előző este meghívást kaptak. A vendéglátó háznál a képet fehérre terített asztalra állították, ezen – amolyan házioltárként – három gyertya égett, és virág állt. A Szent Család jelenléte ünnep volt a háznál. A képet ünnepélyesen a következő este vitték tovább. A kép eredetéről annyit tudunk, hogy Glück Ferenc bognár hozatta a század elején, ő maga be is keretezte. Hosszas szünet után 1993 őszén Mádl Antalné kéziratos könyvéből lediktálta az egész „dramaturgiát” az énekekkel együtt, és azóta él újra ez a bensőséges, szép szokás.
Felemelő érzés karácsony előtt kilenc napig minden este az elé a kép elé leülni, mely előtt dédnagyanyáink is imádkoztak, és várták a karácsonyt. Külön öröm, hogy néhány fiatal, aki érdeklődik a néprajz iránt, megjelenik naponta az áhítaton. A szerepjátékot ma felső tagozatos fiúk-lányok játsszák el az idősebb generáció legnagyobb örömére. A kilencedik napon rozmaring koszorút tesznek a képre, apró színes szalagokkal, és 24-én a templomi kisoltárra helyezik. Ennek a szokásnak a kedveltségét mi sem bizonyítja jobban, minthogy a résztvevők száma 25-30 fő között van.

 

Karácsony - Weihnachten

Ádám, Éva napja - december 24.

Nem túlzás azt mondani, hogy az év legszebb, legmeghittebb családi ünnepe. Ezt még csak fokozta a hozzá fűződő népszokás, a Christ-Kindl-Spiel, december 24-én. A szokást dédnagyanyáink is ápolták, minden valószínűség szerint az óhazából hozták. Hisz a környező németlakta településeken más-más a felállás, a szerepjáték és a közös ének is.
Milyen is volt régen? Kilenc lány, 8-tól 14-16 éves korig voltak a szereplők. Nem jelentett gondot a bő szoknyák viselete, hisz naponta abban jártak, a kasmír mellény, a vállkendő, a kötény is a mindennapi viselethez tartozott. A különbséget talán csak a színes szalagok, gyöngyök jelentették. A frizura – azelőtt minden lánynak hosszú haja volt – már előző nap elkészült. Harminc-negyven apró copfot (később négyet) fontak, másnap körbe feltűzték, és hogy a haj szép fényes legyen, zsírral bekenték. Az öltöztetés két-három órát is igénybe vett, így korán kellett kelni. Már hajnalban indultak Márkóra, a plébániára, onnan végigjárták a Séd parti malmokat, aztán a Neustift-nél folytatták, majd Külső-Bánd következett. Az éjféli mise kezdetéig végigjárták a falut. A misén aztán a fárasztó nap után már leülhettek, hisz addig félteni kellett a szép szoknyákat. Még a háború után néhány évig volt Christ-Kindl, de már csak magyarul énekeltek, az ötvenes évek közepén azonban a szokás abbamaradt. Később, 1968-ban Keller Antalné egy orsós magnóra énekelte az eredeti szöveget, arról tanulta meg kilenc lány. A hatás nem maradt el, az idősebb asszonyok a szomszédba is elkísérték a lányokat, és könnyes szemmel hallgatták újra meg újra a régi kedves dallamokat. Azóta tovább él e szép szokás, sokan megcsodálták közelről, távolról. 1993-ban a DUNA TV felvételt is készített róluk. A környező falvakban, Herenden és Márkón is újra él a szokás. Sajnos időnként a kilenc lány helyett csak heten vállalják ezt a megerőltető, de szép feladatot.
December 24-e böjtöléssel és a Christ-Kindl várással telt el. E napon a tehetősebbek egy köcsög tejjel „megajándékozták” azokat, akiknek nem volt. A fenyőfát a környező erdőkből hozták: dísze apró piros alma, dió, esetleg pattogatott kukorica vagy mézeskalács volt. Míg több generáció lakott egy szobában, helyszűke miatt a fenyőfát a szoba első sarkában koronájánál fogva gerendára erősítették. A falon levő szentképekre is egy-egy fenyőgally került. Az ajándékozás meg sem közelítette a mai színvonalat, de az ünnep, az ünneplés sokkal meghittebb, örömtelibb volt a mainál. A nap fénypontja a „Christ-Kindl”-ik megjelenése volt. A gyerekek az asztal körül ültek, feszülten figyeltek. Este még a falu pásztorai is a házakat járták. Minden ajtóban kolomppal kolompoltak, csattogtak ostorukkal, aztán kellemes ünnepet kívántak, amit a háziak természetesen pénzzel vagy élelemmel honoráltak.
A templom is díszbe öltözött. Két magas fenyőfa állt az oltár mellett, amelyek színes üveggömbök és fényes lámpafüzérek nélkül is karácsonyi hangulatot varázsoltak. A Betlehem csak a hatvanas évek közepétől került a kisoltárra. Azelőtt ide a Christ-Kindl relikviákat helyezték (a csillag, a két gyertyatartó gyertyával, a jászol, az istálló, mellettük még a Szent Család képe), amelyek február 2-ig itt maradtak.
Karácsonykor az alma nem csak a fára került. A lányoknak szokták javasolni, hogy az Ádám, Éva napkor a zsebükbe tett almát karácsonykor az utcán egyék meg. Amelyik legénnyel először találkoznak, az lesz a férjük. Karácsony a bensőséges ünneplés ideje, mindenki otthon tartózkodott, e napon még az utcán is halkabb volt a szó.

 

Aprószentek - Unschuldiger Kindelstag - december 28.

December 28-án, Aprószentek napján a fiúk virgáccsal járták a falut, és egy jó egészséget kívánó rigmus kíséretében „megverték” a község apraját-nagyját. A versike így hangzik:

„Frisch in gsund, frisch in gsund, 
Beisst enk kha toda Hund. 
Frih aufsteh, fri aufsteh, 
Fleißig in die Kirche ke.”

 

Újév

Újév hajnalán a legények csoportokba verődtek – többnyire egy harmonikást is vittek magukkal – felkeresték a lányos házakat, a jó ismerősöket és dalban elmondták újévi jókívánságaikat. A háziak füstölt kolbásszal és borral kínálták a kedves vendégeket. Reggel felé a gyerekek is útra keltek, keresztszülőkhöz, rokonokhoz, szomszédokhoz mentek. A „szóval, verssel kifejezett, vallásos vonásokkal színezett szerencsekívánat” ma újra él községünkben. Mindig akad néhány vállalkozó gyerek, aki megtanulja az újévi verset, melyek egyike így hangzik:

„I winsch enk a klickseelicks nex Jaá,
Lanks Lewa, ewichi Fret, Klickseelichkeit,
noch dem Tod des Himmelreich.
I winsch enk ins Heaz hinein,
des neikapuani Jesulein.”

Napjainkban a jókívánságokért pénz jár, régebben diót, almát, édességet kaptak a gyerekek. Még a század elején is pulutyka került újévkor az asztalra, ezzel kapcsolatban sokatmondó lehet az étel német neve, süßes Kraut, azaz édes káposzta, édesítse meg az egész évet.

 

Jézus neve napja - január 2.

Ehhez a naphoz kapcsolódik a hagyományos köszönési forma. A háború előtt általános volt a „Gelobt sei Jesus Christus”. Úgy köszöntek a gyerekek az iskolában, az utcán, hazaérkezve, vagy ha más családhoz mentek. Felnőttek az utcán a napszaknak megfelelően köszöntek, ha azonban egymás otthonába tértek be, akkor a „Gelobt sei Jesus Christus” volt a köszönés. Ezt mondták halkan a templomba való belépéskor, és amikor a padban helyet foglaltak, a szomszédjuknak. A háború utáni 2-3 évben a német köszöntést felváltotta a „Dicsértessék ...” az ötvenes években a gyerekek körében itt is divatba jött a semmitmondó „Csókolom”.
Jézus nevében („In Jesus Noma”) kezdtek minden munkát, lett légyen szó, akár kenyérsütésről, aratásról, szántásról, vetésről, vagy ha szekérre ültek, és a mezőre indultak.

 

Vízkereszt - január 6.

A három királyok ünnepe, vízszentelés. „A víz nemcsak a testi mosakodáshoz szükséges, archaikus jelképe, olykor eszköze a lélek megtisztulásának is”, írja Bálint György. Ezen a napon volt a templomban a vízszentelés. A szertartás után egy üvegben mindenki vitt haza szenteltvizet, ebből töltötték fel otthon a szenteltvíz-tartót, amely a szobában az ajtó mellett a falon függött. Évközben minden reggel ezzel vetettek keresztet. Nem hiányozhatott a szenteltvíz a haldokló mellől sem, a gonosz lélek távoltartására. A felravatalozott halott mellé üvegpohárban szenteltvizet tettek, benne egy kis csokor búzakalász volt összekötve, a látogatók imádságuk elvégzése után hintették meg a messzire induló halottat. Égi háború idején Bándon kereszt alakban szenteltvizet hintettek az ég felé, közben Az Úr angyalát imádkozták és hozzá más könyörgést a német imakönyvből. Akárcsak Mikszáth novellájában, itt is „a felhők elé harangoztak”.

 

Iparosok egyesülete

A soproni és eperjesi takácsok leginkább német ajkú mestereiből álló céhének a középkor végén a három szent király volt a védőszentje. Bizonyára innen ered a bándi iparosság vízkereszt napi ünnepe. A község iparosai – takács, kádár, bognár, kovács, cipész, asztalos stb. – már a múlt században egy testületbe tömörültek, amelyet céhnek („Zech”) neveztek. Vezetője a köztiszteletben álló „Zechmasta”, a céhmester, aki idősebb, tapasztaltabb mesterember volt, helyettese pedig a „Jungmasta”, az ifjúmester. E közösségbe tartozni rangot jelentett. Minden évben Vízkereszt táján a céhmester házában – feleségük társaságában – összejöttek és mulattak. Ezt hívták „Joatach”-nak, az év napjának. Idősebbek visszaemlékezése szerint a tagság hajdan 10-12 fő volt, így a vigasság helyszínéül megfelelt a családi ház. Céhládájuk volt, amelyet a mulatság másnapján rúdra kötve, ünnepélyesen, zeneszó kíséretében az újonnan megválasztott céhmesterhez vittek. A láda a háború idején az iratokkal együtt eltűnt, megmaradt viszont a négy, rézből készült, veretes lámpa, melyet úrnapi és feltámadási körmenet idején körbevittek, iparos társuk temetésén ezzel álltak díszőrséget. Elhunyt társukat az iparosok maguk temették el. Ez a testület ma is létezik, tagja lehet minden szakmunkás-bizonyítvánnyal rendelkező férfi. Nő tagja nincs a mai iparostestületnek sem. Éves tagdíjat fizetnek, az új tagok felvételéről éves közgyűlés dönt, a hagyományoknak megfelelően ma is december 26-án. A testület jelenleg 58 tagot számlál, éves tagdíj 1200 forint. Ebből fedezik a bálra az italt, ha kell poharakat, terítőket vesznek. Elhunyt iparostársuk sírjára koszorút készíttetnek. A lassan hagyománnyá váló Falunapot is támogatják. A megnövekedett létszám miatt ma már csak a kultúrotthon tud helyet nyújtani a minden év vízkereszt utáni szombaton megrendezett iparosbálnak. A vigasság előtt misét mondatnak az iparos testület élő és meghalt tagjaiért. Az istentiszteleten a tagok csaknem teljes létszámban jelen vannak az alkalmat az teszi ünnepélyessé, hogy az oltárt a négy lámpavivő állja körül. A mise után ünnepélyes gyűlést tartanak, megemlékeznek az elhunytakról, felolvassák az 1910-ben készült okiratmásolatot, megválasztják az új céhmestert és az ifjúmestert, bemutatják az új tagokat, és eléneklik a magyar Himnuszt. Az ünnepségnek ezen a részén csak a férfiak vesznek részt. Az asszonyok később jönnek, hozzák batyuban a mulatságra szánt elemózsiát, amit éjfél körül elfogyasztanak. Borról és zenekarról a céhmester és az ifjúmester gondoskodik. Ezen az éjszakán ők szolgálják ki társaikat. A jókedvet mindenki magával hozza, és a mulatság reggelig tart. Hajdanában a céh íratlan szabályai és a hagyományos iparostekintély nem engedte meg, hogy bárki is lerészegedjen a rendezvényen. Ez az elv hellyel-közzel ma is érvényben van. A mulatság másnapján a megmaradt italból forralt bort készítenek.

 

Disznótor - Sautanz

A téli időszak a disznóölések időszaka is volt, ami nagy eseménynek számított a család életében. Egy disznót még a szegényebbek is szoktak vágni. A mangolica volt a legkedveltebb fajta, főképpen a sok – gyakran 50-60 liter – zsírja miatt. Szükség is volt rá, hisz az olaj használatától idegenkedtek, mert az pénzbe került. A rokonságban mindig akadt egy ügyes kezű böllér, aki irányította a munkát. Semmi különleges nem készült, csak véres hurka, töpörtyű, disznósajt, kolbász. A szalonna és sonka 2-6 hétig sóban állt, úgy került a füstre, a század első felében még nyitott kéményekbe. A nap fénypontja a „Sautanz”, a vacsora volt. Nagy rokonság esetén még evőeszköz és tányér sem volt elég, így ki-ki hozott magával. A menü: hurkaleves – ami aztán még napokig az asztalra került – lucskos káposzta hússal, sült hurka, kolbász. A felnőttek bort, a gyerekek vizet ittak. Hamar előkerült a szájmuzsika, a jókedvűek még táncra is perdültek, szólt a nóta németül és magyarul. A gyerekek szájtátva figyelték a felnőtteket, és mindent eltanultak tőlük.

 

Farsang - Fasching

Vízkereszttel veszi kezdetét a farsang, a nagy mulatságok, vidámságok időszaka. A falu népe komolyan vette az anyaszentegyház azon parancsát, hogy tiltott napokon zajos mulatságot ne tartsanak. Ennek megfelelően sem advent, sem nagyböjt idején esküvő vagy bál nem volt. Annál nagyobb lett a vigalom farsangkor. A legtöbb esküvő ekkorra esett, aminek több előnye is volt: az étel nem romlott könnyen, a munkájuktól pedig nyugodtan mulathattak. Az időzítés még azzal is magyarázható, hogy a falusi ember az új pár jövője és az ébredező természet között mágikus kapcsolatot érzett. A lakodalmakat általában hét közben – kedden, szerdán – tartották, így a pénteki hús-tilalom és a vasárnapi misehallgatás nem volt veszélyeztetve.
A leghangosabb és a legvidámabb vigasság a farsang utolsó három napjára esett. Ekkor három napig báloztak a helyi kocsmákban. A bál szónál nem a mai jelentésére kell gondolnunk, a régiek sem használták ezt a kifejezést, helyette „Tanzen gehen”-t (táncolni menni) mondtak. Belépődíj nem volt, a kocsmáros haszna az italforgalomból származott. A zenészeket is ő hívta, akiknek a vidám talpalávalót külön pénzzel is honorálták a jókedvű táncosok. Farsang vasárnapjáról azt vallották a régi öregek: „Wenn man die Faschingskrapfen auf der Gasse ißt, ißt man die Ostereier hinter dem Ofen” (ha a farsangi fánkot az utcán esszük, akkor a húsvéti tojást a kályha mellett). A húshagyó keddhez tartozó inkább kifogás, mint hiedelem volt, hogy a férfiak nem mentek szokásos téli elfoglaltságukra, az erdőbe fát vágni, mert ilyenkor jött a „Wildjäger” (vadorzó). Ehelyett – ha akadt vállalkozó, aki megszervezte – „Faschingsnarren”-nak (farsangi bolond) öltözve, zeneszóval járták a falut. A magukra öltött maskarával lakodalmas menetet utánoztak, házakhoz is bementek, vagy kaptak, vagy loptak a füstölőből kolbászt, tojást az ólból, vagy a konyhából elvitték a kisütött fánkot. A kocsmában aztán mindent elfogyasztottak. Senki sem haragudott rájuk, mindenki szívesen fogadta őket.
Kedd estére maradt a farsang temetése. Este 11-kor harangszóval figyelmeztették a mulatozókat, hogy ideje abbahagyni a vigasságot. Ekkor az idősebbek bekormozták a nőtleneket, és hazazavarták őket. Maguk közül választottak egy fiatalabb férfit, akinek a kocsma közepén – padló nem lévén – egy ásott lyukba észrevétlenül egy üveg bort kellett csúsztatnia. Ha ez nem sikerült, egy vödör vízzel nyakon öntötték. Ez az üveg bor került fel később a kocsmánál felállított májusfára.

 

Gyertyaszentelő Boldogasszony - Lichtmess -február 2.

A szentelt gyertyának a születéstől a koporsóig mindig fontos szerepe volt. Égő szentelt gyertyát kapott a kezébe az újszülött gyermekét a templomban bemutató édesanya („Voagehn”, Vorgehen, ami nem azonos a kereszteléssel, mivel ez utóbbi már a gyermek születése után pár nappal megtörtént). Ellentétben a kereszteléssel, amikor az anya még szigorúan az ágyban feküdt, néhány héttel a szülés után maga az anya vitte újszülöttjét a templomba bemutatni. Eddig az időig viszont az anyának nem volt szabad elhagyni otthonát. Első útja újszülött gyermekével a templomba és Istenhez kellett, hogy vezessen. 
Jelen volt a gyertya a gyászmiséken, haldoklónál, ha az utolsó kenetet kapta. Ha a rózsafüzér-társulat tagja halt meg, a koporsót az udvaron (akkor még háztól temettek), égő gyertyával állták körül a „testvérek”. Minden asszonynak volt tekercselt sárga viaszgyertyája, úgynevezett „Wachsstock”. Ezt minden gyászmisére elvitték, és maguk előtt égették (ennek nyomai a fekete égett foltok, melyek még ma is láthatók a templompadokon). Gyógyításra is használták a szentelt gyertyát. Ha a kisgyerek hányt, azt mondták, hogy megerőltette magát („Nappl auskapamt” – meghúzódott a köldökzsinórja) és gyógyírként kenyérhéjra ragasztott gyertyát tettek a köldökére, melyet meggyújtása után üvegpohárral lefedtek. A gyertya – oxigénhiány miatt – hamarosan elaludt, és a bőr a pohár belseje felé dudorodott, ami a néphit szerint a biztos gyógyulás jele volt.

 

Nagyböjt - Fasten

Bármilyen zajos is volt húshagyó kedden a farsang temetése, a hamvazószerda már csendes volt. A legények ugyan még ellátogattak a leányokhoz, és együtt ették a már előre elkészített sózott heringet. A parasztember ezen a napon az eget kémlelte, mert a mondás szerint „wie das Wetter am Aschermittwoch ist, so ist es in der ganzen Fastenzeit” (amilyen az időjárás hamvazószerdán, olyan lesz egész nagyböjtben). Hamvazószerdán került – és kerül fel ma is – a templomban az oltárkép elé az úgynevezett „Fastentuch” (böjti lepel), mely a keresztre feszített Krisztust ábrázolja Máriával és a szent asszonyokkal.
Nemcsak a napi rózsafüzérrel és heti három napi böjttel készülődtek a hívek húsvétra, jó idő esetén vasárnap délutánonként a kálvárián végeztek keresztúti ájtatosságot. Az Essegvár fennsíkján 1933-ban épült kálvária története után érdeklődve kiderült, hogy hosszas vita előzte meg a hely kiválasztását. Néhányan a temető körül szerették volna felállíttatni a stációkat, mások – lévén a Golgota is hegy – az Essegvárhoz ragaszkodtak. Ez utóbbiak győztek. Családok társultak, és egy-egy stációt – amely a Balatonalmádiban kitermelt vöröskőből készült – közösen fizettek. A szállításnál Steindl József a lovas kocsi kerekei alá került és szörnyethalt. Rossz előjelnek tartották, amit aztán betetőzött az, hogy amikor Rott Nándor, veszprémi püspök felszentelte, akkora vihar támadt, hogy a felkavart portól az emberek alig látták egymást. Azóta az időjárás, a második világháború, virtuskodó fiatalok, és nem utolsó sorban néhány „élelmes” ember (akik a kálvária köveinek egy részét házuk építéséhez használták fel) megtették a magukét. Már csak egy kereszt áll épen a hegy ormán, mely szimbólumává lett a falunak, amolyan mementó.

 

József nap - március 19.

Szent József, a názáreti ács, községünkben különös tiszteletnek örvendett, e napon nem dolgoztak a mezőn. A tisztelet abban is megnyilvánult, hogy a szálláskeresés kilenc napján mindig elimádkozták Szent József litániáját.

 

Virágvasárnap - Palmsonntag

A misén mindig passiót énekeltek, melyet a mindenkori kántor tanított be. A szentelt barkából vittek a temetőbe egy-egy szálat a hozzátartozók sírjára. Barka a lakásban is maradt, hogy megóvja a hajlékot minden rossztól. Szentelt barka került a halott koporsójába is.

 

Nagycsütörtök - Kretunaschtach (Gründonnerstag)

Nagycsütörtök, vagy „Kretunaschtach” (zöldcsütörtök) neve Somogyi Elek szerint a Getsemáni nevű zöld kerttől származik. E napon kilenc órakor megszólaltak a harangok, „Rómába repültek”, vagyis három napra, Krisztus kínszenvedésének és halálának idejére elnémultak. Harangszó helyett naponta háromszor 6 ministráns fiú kereplővel járta a falut, és az ima idejére figyelmeztettek. Kettes sorban mentek: elöl a legidősebbek, ők diktálták a kereplés ritmusát, ők vezényeltek szünetet. Nagycsütörtökön délben „Zwölfi!”, este „Den englischen Gruß!”, nagypéntek hajnalban „Ave Maria!”, délben „Zwölfi!”, este „Wir ratschen, wir ratschen den englischen Gruß, den jeder christkatholischer Mensch beten muß! Ave Maria, Karfreitagsgebet”, végül nagyszombat hajnalban „Ave Maria!” kiáltással szólítottak fel a templomba menetre, illetve az imádságra. A csapat a templomnál kettévált, egyik része Külső-Bándra, másik fele a Kisutcának a Neustift irányába ment. A kereplést hosszas próbák előzték meg. A komoly fizikai igénybevételhez kellett is a tréning. Nagycsütörtökön és nagypénteken egy helyen aludtak, hogy a hajnali indulás zavartalan legyen. Akkoriban a harangok nagyszombaton 9 órakor jöttek vissza (ma a feltámadási szentmisén). A fiúk a kereplésért öt-tíz tojást kaptak, vagy pénzt. E szép szokás Bándon 4 év óta újra él. Betanítását idősebb Rein József vállalta. A változás csak annyi, hogy az imára szólító német szöveg mellett a magyar is megjelenik „Reggeli ima!”, „Déli ima!” és „Esti ima!” formában.

 

Nagypéntek - Karfreitag

Egész nap lehetőség volt a templomban a szentsír látogatására. A falu népe hol egyéni, hol közös imádsággal hódolt a szentsír előtt. Díszítéséhez előzőleg pénzt gyűjtöttek. Kizárólag élő virág és rozmaring szolgált díszítőül.
Nagypéntekkel kapcsolatban élt egy olyan hiedelem a faluban, hogy akinél először füstöl a kémény, oda mennek a patkányok; így a befűtéssel mindenki a másikra várt. A néphit szerint a malmokból is e napon küldték tovább a vándorpatkányokat.

 

Nagyszombat - Karsamstag

Nagyszombatot a feltámadási szertartás és körmenet tette igazán ünnepélyessé. A lányok, asszonyok ez alkalomra a legszebb színes selyem népviseletüket vették fel. Ezt később felváltotta a hófehér ruha. A körmeneten a feltámadási szobrot („Die Auferstehung”) a község legidősebb férfitagja vihette.

 

Húsvét - Ostern

Hajnalban, 2-3 órakor a szent asszonyokhoz hasonlóan Krisztuskeresésre indultak a falu lakói. Úgy ébresztették egymást, hogy halkan megkocogtatták az ablakot. Beszélgetni nem illett, még hazafelé sem. Három kereszthez mentek: a templomihoz, a külső-bándihoz és a temetőbe. Többnyire szép csendes idő volt, és a márkói kálváriáról is áthallatszott a processzió éneke. Rendszerint a fájdalmas és a dicsőséges rózsafüzért imádkozták, litániát és más könyörgéseket, és húsvéti énekeket énekeltek. Az egésznek a dramaturgiáját már előre eltervezték, elpróbálták az előimádkozók és énekesek. Mivel még sötét volt, lámpást is vittek magukkal. E szép szokás négy éve újra él, csak kár, hogy a processzió 20-25 főre zsugorodott.
Húsvéthétfőn a locsolás nem volt divat. Helyette az „Emauske” (Emaus-gehen, emmauszi járás) volt gyakori, amihez bizonyára az aznapi emmauszi tanítványokról szóló evangéliumból merítettek indíttatást. Meglátogatták a rokonokat, jó idő esetén kimentek a szabadba, és gyönyörködtek a sarjadó vetésben. A gyerekek a kapott húsvéti tojásokat az Essegvár oldalán legurították, akié eltörött, az megette.

 

A rossz szellemek éjszakája: „Kwilpetsnacht" - április 30.

Nevezetes éjszaka. Azt tartották, hogy ekkor gonosz szellemek járnak. Hogy a „Kwilpetsnacht” szó tartalommal is megteljen, arról tettek a helybeli fiatalok. Néhány példa: az éj leple alatt szétszedték a szekeret, és fent a tetőn (szalmatető, mely elég alacsony volt) összerakták, vagy hosszú ölfát raktak valakinek az ajtajába, vagy elkötötték a pásztor szamarát, és a kötelénél fogva a kiszemelt ház ajtajának kilincsére kötötték. Aztán zörgettek az ablakon, és eltűntek. A végeredményt el lehet képzelni. 
A májusfaállítás is ezen az éjszakán történt. A díszítésben a lányok is segítettek. Májusfa került a kocsmákhoz és a tanító háza elé. Lányos házakhoz csak akkor, ha már biztos volt a jövendőbeli.

 

Úrnapja

Nagy egyházi ünnep. Régen a templomatya (a sekrestyés) dolga volt, hogy egy kis segítséggel az erdőben kőrisvesszőt vágjon, amit lovas kocsival hazahoztak, és a Felsőfalu 4 különböző pontján az utcán sátrakat állítottak fel. A lányok már előző napokban a rétre mentek virágot szedni, ezzel díszítették a sátrakat, melyben asztal, nagy szentkép, gyertyatartók voltak. Emellett minden egyes kapuba virágszirmot szórtak az ott lakók, ezzel is hirdetve az ünnep nagyságát. A körmenetet még ünnepélyesebbé tette, hogy a pap a baldachin alatt ment az Oltáriszentséggel. Kísérte a 4 kijelölt iparos égő lámpával. A mise és a körmenet után mindenki vitt haza szentelt virágot, és azt délután a temetőbe, a hozzátartozók sírjára tették. A 30-as évek végétől a sátrakat már a templom körül állították fel. A hetvenes évek végén Keller Ádám javaslatára vékony forgácslapból készítettek összeszerelhető sátrakat, ezeket minden évben a templom 4 külső sarkán helyezik el, az asszonyok pedig kerti és mezei virággal díszítik. A körmenet ugyanolyan ünnepélyes, mint régen volt.

 

Aratás, cséplés

Az aratás az évnek talán legnehezebb időszaka: kemény fizikai munka, nagy hőség. Mindig Jézus nevével kezdték el, vagy keresztet vetettek, és gyakran egy percre a férfi kalap is lekerült a fejről. Ez a kenyér az Élet tisztelete. Mindössze két szerszám kellett hozzá: egy kasza (gereblyeszerű rendvágóval felszerelve, „Senkst mit Ref”), és sarló („Sichl”). A kaszálás az egyik legnehezebb fizikai munka, a test minden porcikája megfeszül. Az aratást nem volt szabad pénteken kezdeni. Ha többre nem volt idő, legalább egy rendet levágtak az előző napon. A kaszásnak sok mindenre kellett figyelnie: ne maradjon túl magas tarló, a lekaszált gabona szépen ráfeküdjön az álló sorra. Így könnyebb volt a marokszedés, és szebb lett a kéve. A marokszedő többnyire egyúttal kötelet („Pandl”) is csinált, és beletett 2-3 marokkal („Wela”). Gyakran előfordult, hogy a kötélterítéshez a család apraját is befogták. „Szokja a munkát” alapon. Ha a marokszedő nagyon fürge volt, és a gabona nem volt túl gazos, mindjárt össze is kötötte. Ez lett a „Kaárwa”. A kötözéshez használtak egy kb. 30 cm hosszú, végén hegyes fát („Binnachl”).
A kepe („Mandl”) felállításához 13 kévét használtak fel, úgy, hogy kereszt alakban 3 sort raktak kalásszal befelé, a tetejére kerülő kéve megóvott a beázástól. Ha sűrű volt a vetés, 17 kévéből raktak egy csomót, ez volt a kereszt („Krez”). Mielőtt elhagyták az aratás helyszínét még összegereblyézték nagy fagereblyével az elhullott szálakat. Ezt is összekötötték (ez volt a „Kwearat”), amit hazavitték a tyúkoknak. Általában a rozzsal, búzával kezdték az aratást. Néha más volt a sorrend, ilyenkor az árpát vették előre, mert ha túl érett volt, akkor „betört”, és kihullottak a szemek. Legkésőbb a zab érett be. Rendszerint búcsú hétfőn (július utolsó hétfője) mentek zabot aratni.
Ahol nagyobb volt a család, hamarabb végeztek az aratással. Akiknek kevés földjük volt, részesaratást vállaltak: vagy Bándon, itt is volt 2-3 módosabb gazda, vagy Márkón vagy a sok nemesi családról, birtokról híres Szentgálon. A részesaratás díja: minden 9. vagy 10. kepe volt az aratóé. Következett az „Efien” vagyis takarolás. Ilyenkor rokonok, ismerősök összefogtak, hogy az asztag („Tschowa”) minél előbb megteljen. Meghosszabbított szekerek, vendégoldallal ellátva, jó magasra megrakva hordták a gabonát. Az asztagot rendszerint a házigazda rakta. A kévékből egy ház alakot raktak össze, úgy 2-3 méter magasságig befelé állt a kalász, utána a tetőn meg kifelé, így jól levezette az esővizet.
A cséplés a múlt században vagy cséphadaróval („Treschl”) történt, vagy az úgynevezett „Keppelmaschine”-vel (cséplőgép), mely elé lovat fogtak. Azt hajtották állandóan körbe, így működésbe hozta a forgó dobszerű szerkezetet, és a gabonaszemek kiperegtek. A cséphadaróval való csépléskor négyen alkottak egy brigádot. Nagyon fontos volt, hogy jó ritmusérzékük legyen. A csépelnivalót kalásszal befelé két sorban, a földre rakták, ez lehetett az udvaron, vagy ha elég nagy volt a pajta, akkor ott. Két-két ember (lehetett nő is) állt szemben egymással, és addig ütötték a kalászokat – közben előre hátra haladtak – amíg minden szem kipergett belőle. Közben meg is fordították, kirázták, hogy a végeredmény tökéletes legyen. A század elején már volt cséplőgép a faluban, a cséphadaró mégsem ment ki a divatból, ugyanis sok volt még a szalmatetős ház, és a zsuppokhoz szép hosszú rozsszalmára volt szükség. Zsuppot kapott a kántor is ősszel a gabonajárandóság mellé. Zsuppot raktak persze szétterítve az ágydeszkára, erre jött a szalmazsák, melyet minden meszelés után újra tömtek búzaszalmával.

 

Búcsú - Khiarap (Kirchweih)

Templomunk védőszentje Szent Anna, ünnepe július 26. A templom építésének körülményeiről sok – egymásnak gyakran ellentmondó – állítás található az iratokban.