Bánd
Üdvözöljük Bánd község weboldalán!

A templomi pad és a bándi „rebellisek”

 

A Veszprémi Hírlap 1909-1910-es számaiban fejezetekre osztva közölte a márkói plébánia történetét. Mivel községünk temploma a márkói plébániához tartozott, ezért sok Bándra vonatkozó utalást találunk benne. A mű szerzője Nemes Dénes, akkori márkói plébános volt. Mivel egyházi személy írta a művet, ezért sok helyen meglehetősen egyoldalúan fogalmazódik meg a község története. Néhány érdekesség azonban ettől függetlenül megemlítést érdemel.

1884 márciusában tűzvész pusztított Bándon. A „tüzi veszedelem” – ahogy az író fogalmazott – következtében a templom tetőszerkezete és az iskola elpusztult, a harangok elolvadtak. A helyreállítási munkákra az egyházközség 2520 forintja nem volt elegendő, adományokból jött össze még 875 forint, mellyel már képesek voltak a helyreállítási munkákat állni. A legnagyobb adományozó Freistätler Vilmos parlamenti képviselő volt, aki a templom számára 300, és az iskola részére 200 forintot adományozott. Epésen jegyzi meg itt a néhai márkói plébános, hogy az adományozás képviselőválasztás küszöbén történt. 100 forint az udvartól, Kovács Zsigmond megyéspüspöktől 50 forint, a veszprémi káptalantól 90 forint, gróf Nádasdy Franciskától 20 forint, a budapesti takarékpénztártól 10 forint, Kruesz Krizosztom pannonhalmi főapáttól 10 forint, Supka Jeromos zirci apáttól 20 forint, Bohrer Páltól és nejétől Happ Margittól – márkói lakosoktól – 25 forint, végül József főhercegtől 10 forint érkezett. „Méltó, hogy e nevek megörökítessenek, hogy a későbbi utódok a hála érzelmével telt szívvel kérjék az Isten áldását és jutalmát a jótevők részére” – fejezi be az adományozók felsorolását Nemes Dénes. A bándi hívekre a fuvaron és az egyházi perselypénzen kívül más teher nem hárult, de nem is lettek volna képesek az áldozatra, mert nagyobbrészt ők is tűzkárosultak voltak.

Az építkezés során dúló viszályokat érzékeltetendő egy rövid epizódot említ a néhai plébános. A templomban nem voltak padok, a hívek állva vettek részt a szentmiséken. Az egyetlen ülő alkalmatosság egy kis pad volt, melyet valószínűleg a Bándra látogatóba érkező birtokosok használtak. Mivel a század elején látogatásaik abbamaradtak, úgy egyeztek meg a község elöljárói, hogy a mindenkori molnár és családja használhatja a padot. A molnár azonban valami ok folytán – az okot sajnos nem tudjuk – összeszólalkozott az egyik elöljáróval (neveket szándékosan nem említ a plébános), aki megtiltotta a molnárnak, hogy még egyszer a padba üljön. Nyomatékot adott kijelentésének azzal, hogy cimboráival kitette a padot az utcára. A pap jelentette az esetet az egyházi hatóságnak, mely aztán azt visszatetette. Az esetet követő vasárnapi szentmisén a község lelkipásztora megfeddte a híveket viselkedésük miatt, akik a misén még ezt szó nélkül tűrték, de mise után a papra gúnynevek záporoztak, sőt néhányan még a kocsiját is megdobálták. A templomi pad természetesen újra repült: bemocskolva az árokban hevert.

Ezt a „lázadást” már a világi hatóság sem tűrhette: a csendőrség egy honvéd századdal megerősítve vitte vissza a padot eredeti helyére. A padot a hívek már nem merték bántani, de a visszavitelt követően a bándi hívek hónapokon keresztül nem jártak misére, a pap szentbeszédeit csak a tanító és a templomgondnok hallgatta. Végül aztán elcsendesedtek a kedélyek, mindenki belátta, hogy az egész ügy ekkora áldozatot meg sem érdemelt, és az eset feledésbe merült. Egészen máig. Hiába, a „régi szép időkben” is akadtak községünkben konfliktusok, melyek gyakran a legkisebb nézeteltérésekből robbantak ki.