Bánd
Üdvözöljük Bánd község weboldalán!

A három aranyérmes: Édl, Pichner, Schindler 

 

A Herendi Porcelánmanufaktúra történetében mindössze három aranyérmes festő működött: Édl István, Pichner Mihály és Schindler Antal. Mindhárman egy évben, 1886-ban kezdtek a gyárban dolgozni, és egy évben, 1947-ben hunytak el. De nemcsak ez volt bennük közös: mindhárman bándi születésűek voltak. Mint azt Freund Istvántól és Scherer Józseftől, egykori festőktől megtudtuk, az aranyérem nem a teljesítmény vagy a különleges művészi készség mérője volt, inkább a cégen belül eltöltött évek függvényében lehetett kiérdemelni. A három aranyérmes festő mintegy 60 éven keresztül állt a gyár szolgálatában, és a címet a 30-as években a vállalat javaslatára állami kitüntetésként kapták meg.

A munka nagy áldozatot kívánt tőlük és családjuktól is: otthon nem végezhettek kemény fizikai munkát, hogy a gyárban ne remegjen a kezük, minden nap gyalog jártak ki az üzembe, ami nem csekélység, ha figyelembe vesszük, hogy Pichner Mihály mozgássérült volt. Adatunk van arról is, hogy Schindler Antal – orvosi javaslatra, a szemidegek serkentése érdekében – arany fülbevalót viselt. Gyakran hoztak haza munkát: Pichner Mihály például kartonpapíron dolgozott ki virágmintákat, és elhunyt hozzátartozóinak maga készítette el a sírfeliratot porcelánra német nyelven. A tanúk elmondása szerint mindhárman igen közvetlenek és barátságosak voltak a fiatal festőkkel, szívesen adtak nekik tanácsokat. A munka miatt gyakran voltak egymásra utalva, de – mint azt megtudtuk – nem nagyon szívelték egymást. Kettejük, Pichner Mihály és Schindler Antal Bándon, Édl István, aki időközben elköltözött Bándról, Herenden van eltemetve.

A 20-as években a fiatalok a 40 fős iskolában 4 éven át tanulták a szakmát. Felvételi vizsga nem volt, egy évfolyamban két osztály tanult, amelyekben külön oktatták a korongosokat és a festőket. A figura és dekor festészet oktatása nem ment külön, a tanoncoknak minden festéshez érteniük kellett. A tanárok főiskolát végzett – mai szóhasználattal – iparművészek voltak, de munka közben egy főfestő ügyelt a kézmozdulatokra. A szakma nyelve német volt, így is szólították egymást a gyárban a dolgozók. Igen nagy megtiszteltetés volt a fiatalok számára, hogy az iskola befejeztével a gyárban urazták („Herr”-nek szólították) őket, még az idősebbek is. A munka reggel 7-kor kezdődött, majd a déli egy órás ebédszünet után öt óráig tartott. Mivel étkezde nem volt, ezért mindenki otthon ebédelt. A bándiaknak hozzátartozóik hozták el az ebédet a nagy fáig, ahol azt az árokparton költötték el. Nagy feladat volt a fűtés megoldása, ugyanis a festéshez állandó 18°C-ot kellett a műhelyben biztosítani. Három fatüzelésű vaskályha állt a festőteremben, melyeket hajnalban a hetes, a festők egyike gyújtott be. Az ő feladata volt a munka végeztével a műhely kitakarítása is. Egy hét elteltével aztán váltották egymást.

Igen érdekes fejezete a gyárnak az 1923-as esztendő, amikor az első részvénytársaság megalakult. A dolgozóknak ekkor mintegy negyede (köztük az egyetlen főfestő, Steigler Ádám is) bándi volt. Bért hetenként kaptak a munkások, de ebben az időszakban előfordult az is, hogy az idejének nagy részét Párizsban töltő zsidó származású tulajdonos, Farkasházy Fischer Jenő 8 héten át nem küldte a béreket. A rendszeres elmaradások miatt először 29-re apadt a munkások száma, majd július 1-jétől mindenki otthagyta a gyárat, és a környékbeli nagyszámú „maszeknál” keresett munkát. A gyárban ennek következtében leállt a termelés, és a mintegy 2 hónapos bérharc eredménye az lett, hogy szeptemberben megalakult az első részvénytársaság. Ekkor ismét virágzásnak indult a herendi porcelán: bevezették a villanyt, építkezések kezdődtek, és külföldi szakemberek érkeztek, akik új technológiákat tanítottak be. A kezdeti fellendülésnek a 30-as évek gazdasági recessziója vetett véget. A kezdeti heti 48 órás munkaidő 32 órára zsugorodott, majd a gyengébb teljesítményű munkatársakat elküldték.