A betelepítés

Az első írásos emlékek tanúsága szerint a község az Atyusz (Oghuz) nemzetség tulajdonában volt. Első írásos említése egy 1233-ból származó adománylevélben található a “terra Seg sive Band” elnevezéssel. A községet ekkor 120 márkáért Igmándi Andrásnak adták el, aki a község fölötti Essegvárat építtette. A vár 1367-ben a Lőrinte család tulajdonában volt; ez a család a késõbbiekben a várról az Essegvári nevet vette fel. 1414-ben az építmény Zsigmond királyé lett. Éveken át húzódó pereskedések után a vár a veszprémi káptalan és Újlaki Lõrinc között lett felosztva. 1552-ben, Veszprém török meghódítása idején pusztították el. Hasonló sorsra került a vár tövében fekvő község is: 1531-ben zsoldosok dúlták fel, 1556-ban még fizetett adót a török portának, 1619-tõl azonban már nem található meg a nyilvántartásban; elvándoroltak utolsó lakói is.

A község újbóli betelepítésére az 1700-as évek közepe táján kerülhetett sor, maga a betelepítés azonban nem egy pillanat műve volt, a folyamat évtizedeken keresztül tartott. 

Fontos megemlíteni, hogy a község területe a XVIII. század közepe táján számos kis- és középnemesi magyar család tulajdonában volt. Mintegy 12 család birtokát (ezek a következők: Tallián, Felsõõri Fábián, Torkos, Illés, Horváth, Peczavicz, Rohonczy, Siskey [Semsey] Oroszi, Abai Tördös, Medgyesi Somogyi, Thorma és Kazay családok) lehet írásos adatokkal alátámasztani, ennél bizonyára többnek volt uradalma Bándon. Az első írásos bizonyíték telepesek bándi jelenlétére 1754-bõl származik, mely szerint az ott lakók a tótvázsonyi Tallián családnak adót fizettek. További adatokkal szolgálnak a telepítési szerződések. Bár ezek a betelepítés későbbi korszakában, az 1760-as években születtek, mégis néhány érdekesebb adatot tartalmaznak a községbe érkezőkről. Összesen 28 család helyzetét szabályozta a megkötött 6 szerződés. Ez az 1760 körül a faluban élt családok több mint 50 százalékát jelentette.

A telepítési szerződések végét jelentette a községben kiadott Urbárium 1769-ben. Az úrbéri rendezés Mária Terézia rendelete alapján az ország jobbágyainak jogait volt hivatott egységesíteni, és ezt a célt szolgálta községünkben is. Tételesen megadta a telepesek jogait és kötelességeit, valamint szabályozta a földesurak által kivethető adót. Érdekes szociális helyzete volt a telepeseknek: Tulajdonosai voltak az általuk épített házaknak, de a szántó már nem az övék volt, a használatért “bérleti díjat” kellett fizetniük. Talán ez az oka annak, hogy zselléreknek nevezték községünk első lakóit, holott ezek a zsellérek rendelkeztek némi vagyonnal magyar nincstelen társaikkal szemben. Említsünk még meg néhány létszámadatot is: 1769-ben 60, 1771-ben 73 családot regisztráltak, 1771-ben a lakosok száma 379, 1785-ben 518. A lakók számának gyors növekedése semmiképpen sem tulajdonítható a természetes szaporulatnak, újabb telepesek bevándorlásáról van szó, és ez a folyamat még a XIX. század első felében is folytatódott. Végpontként az 1829-es esztendőt lehet megjelölni, amikor a község lakóinak száma elérte a 758-at, több volt tehát, mint a mai lakosok száma.