Bánd 1938-tól 1948-ig. Egy küzdelmes évtized

Bánd község életében az 1940-es évek nagyon mozgalmasak, változatosak voltak. Ehhez hasonlóan nagyfokú átalakulások csak a tizennyolcadik században, a németek betelepülésekor játszódtak le. A két korszak közötti különbség csak annyi, hogy a XVIII. századi változások egy érdekazonosság alapján jöttek létre, addig ez a 40-es évekről nem mondható el. Ez az évtized a történeti kutatások szempontjából nagyon sokáig tabutéma volt. Bánd esetében a források mennyisége is meglehetősen kevés.

Próbáljuk meg rekonstruálni, milyen volt az élet Bándon a 40-es években. A rendelkezésünkre álló adatok közül az 1941-es népszámlálás adatai időben a legkorábbi források. A falunak 705 lakosa volt, 340 férfi, 365 nő. A 15 év alattiak száma 211, a 15-39 közöttieké 259, a 40-59 közöttieké 136 fő volt. 60 év felettiek 99-en éltek a településen.

A lakosság vallás szerinti megoszlása a következő: 698 római katolikus (99%), 5 református és 2 evangélikus. Anyanyelv szerint: 88 magyar (12,5%), 1 cigány és 616 német (87,4%). A lakosság 91,6%-a tudott magyarul. A lakosok közül 492-en (69,8%) a magyart, míg 213-an (30,2%) a németet vallották nemzetiségüknek. A településen 53 özvegy, 319 házas, 333 hajadon illetve nőtlen élt. Az analfabéták száma 31 volt, ugyanennyien végezték el az elemi négy osztályát, 480-an pedig a hatot. 5 főnek volt középiskolai végzettsége, míg főiskolai végzettséggel senki nem rendelkezett

A háború viharai a falut sem kímélték. 1944-ben megindult a menekültek áradata, ami a községet annyiban érintette, hogy szállást biztosítottak a Bácskából, Bánátból nyugatra menekülőknek. Egyre gyakoribbak lettek a bombázások. Bándon, illetve környékén kétszer hullottak bombák, de ezek emberi életben nem tettek kárt. A visszavonuló német hadsereg előtt vagy velük együtt – ez volt az általános gyakorlat – a civil lakosság egy része is elhagyta lakóhelyét. Ennek több oka is lehetett, de a legfontosabb mindenképpen a jövőtől, a bizonytalanságtól való félelem volt. 1949. január 2-án készült feljegyzés azokról a bándi lakosokról, akik 1944-ben Németországba távoztak. Igaz, ez a lista bemondás alapján készült négy év elmúltával, de a listán 107 felnőtt neve szerepel. Több esetben a családfő neve után csak annyi szerepel, hogy gyerekei vagy családja (Drexler Márton és gyerekei; Ernhoffer János és egész családja). Valószínű, hogy ekkor 125-130 bándi hagyta el a települést, de zömük 1945 júliusában visszatért (a front 1945. március 23-án vonult át a falun, ezen és az ezt megelőző napon a visszavonuló csapatok harci járműveikkel együtt több helyen is felgyújtották a falut). A háború után az újjáépítés feladata hárult a lakosságra. Ez azonban nem volt egyszerű.

A magyarországi németek helyzete a háború után ugyanolyan nehéz lett, mint Kelet-Európa többi államában, ahol a helyi németeket háborús bűnösként kezelték. Melyek ezek a momentumok? A lakosságot a Szovjetunióba hurcolták jóvátételi munkára. A “málenykij robot” Bándot nem érintette, de az 1944-ben kiürített területekről, főleg a Bácskából és a Déldunántúlról rengeteg németet vittek a Szovjetunióba kényszermunkára. A politikai pártok 1944 végétől egyre erőteljesebben követelték a magyarországi németek kitelepítését. 1945 tavaszán felállították a Népgondozó Hivatalt, amelynek a Magyarországra menekült lakosság elhelyezése, és a német lakosság igazolási eljárásának lefolytatása volt a feladata. Joguk volt az általuk bűnösnek ítélt személyek ingatlanjait elkobozni, családokat összeköltöztetni vagy internálni. Bándon 37 jegyzőkönyv készült, 31 családtól 20 esetben javasoltak vagyonelkobzást, a többiek vagyontalanok voltak.

1945. november 4-én nemzetgyűlési választásokat tartottak Magyarországon. A választójogi törvény kizárta a választásból azokat, akik 1941-ben német nemzetiségűnek vallották magukat, a német hadseregben szolgáltak, vagy Volksbund-tagok voltak. Ezzel magyarázható, hogy Bándon mindössze 312 fő szerepel a választási névjegyzéken. Itt már találkozunk olyan nevekkel is, akik a háború után érkeztek és telepedtek le a faluban. A választások után megalakult Tildy-kormány hozta meg 1945. december 22-i ülésén a 12. 330/1945 számú rendeletét, amely a magyarországi németek kitelepítéséről rendelkezik.

Bándon 1946-ban még nem történt kitelepítés, de a helyzet egyre feszültebb lett. 1946-ban a csehszlovák kormány egyre erőteljesebben próbált megszabadulni az ottani magyaroktól, miután mintegy 3 millió németet már elűztek. Lakosságcsere-egyezményt ajánlottak a magyar kormánynak. Mivel a Tildy-kormány ezt halogatta, 1946. október és 1947. február között 44. 000 magyart deportáltak Nyugat-Csehországba, az elűzött németek helyére. Ezt követően a magyar kormány beleegyezett a lakosságcserébe. Ennek keretében közel 70. 000 embert űztek el a csehszlovák hatóságok Szlovákia magyar lakosai közül, akiket Magyarországon valahol el kellett helyezni. Mivel a németek kitelepítése Németország amerikai övezetébe 1946-ban leállt, a magyar kormányzat a Szovjetunióhoz fordult, hogy az orosz zónába fogadja be a magyarországi németeket. Miután a Szovjetunió késznek mutatkozott erre, megkezdődött a kitelepítés második szakasza, amelynek során csaknem 50-60. 000 fő került Németország keleti övezetébe. Veszprém megyében 47 községből 10-11. 000 embert érintett a kitelepítés. Az első szakaszban 5 falu 1113 lakosának kellett elhagynia hazáját.

1947-ben ismét választások voltak Magyarországon. Az erre az alkalomra készített bándi választói névjegyzéken 152 fő szerepel, majd 40-nel kiegészítették a választásra jogosultak számát. 321 azoknak a száma, akik nem rendelkeztek választójoggal, bár közülük később a fent említett 40 mégis megkapta azt. Így 192 fő választhatott, 281 nem. Az elutasítás okaként a német anyanyelv és a német nemzetiség olvasható. Ha megvizsgáljuk a neveket és a házszámokat, azt tapasztaljuk, hogy 1947-ben már Bándon is éltek Felvidékrõl elűzött magyarok. 1947. november 20-án kelt kimutatás 62 “felvidéki telepes”-ről szól, akik 19 házat és 157 katasztrális hold földet kaptak. Ők zömében Gömörbõl érkeztek, Gömörpanyit, Alsópokorágy, Otrokocs településeket kellett elhagyniuk.

Ha pontosan végignézzük a kitelepítésre ítéltek listáját, találunk olyanokat is rajta, akik végül is nem hagyták el az országot. Volt, akit ugyan kitelepítettek, de visszaszökött, voltak, akik elbújtak, elmenekültek a kitelepítés elől. Volt, akinek a vagyonát már korábban vagy most elkobozták, másik házba vagy másik községbe (például Márkóra) telepítették őket. Az I. névjegyzéken feltüntetett 158 személyből mintegy 100-nak kellett nagyon rövid idő alatt elkészíteni a holmiját, hogy Herendre a vasútállomásra érjen. A jegyzékek január 8-án készültek. A kitelepítés 11-én történt. A vonatok Herendről január 13-án indultak Németországba.

A Magyarországi németek egyenjogúságát csak 1950-ben a 84. számú rendelet állította vissza, ezzel fejeződött be számukra ez a küzdelmes évtized. Az elkobzott birtokokat ugyan senki nem kapta vissza, de ezután semmiféle jogi különbség nem volt Magyarország lakosai között. A feladatok, a lehetőségek azonosak voltak. A falu az eltelt évtizedben sok változáson ment át. Jelentős mértékben kicserélődött a lakosság. Az újrakezdés nem ment súrlódások nélkül, de tapasztalható volt az őslakosok és a betelepítettek közeledése is. A vegyes házasságok számával csillapodtak az ellentétek. A megélhetésért folytatott munka, küzdelem közelebb hozta egymáshoz az eltérő kultúrájú népességet. Bár az eseményeket átélt személyek nem fognak felejteni, a sebek behegedtek, és az együttélés, a közös feladatok, közös örömök, bánatok is az alkalmazkodást segítették elő.